Diákélet 2011-2012-es tanév

A pokoli kapcsolat

Ahogy kiléptem a ház ajtaján, megcsapott a friss esőillat és gyengéd szél lengette meg szőke tincseimet. Hallottam az esőcseppek fáradt kopogását az aszfalton. A fák finom táncot jártak, ők is élvezték az időjárást. Talán ez a mai nap más lesz, mint a többi. Talán ma új fordulatot vesz mindaz a kín, amit életnek lehet nevezni. Szerettem, amikor az iskolába menet egyedül maradtam a gondolataimmal. Mindaz, amit otthon elfojtok magamban, ilyenkor felszínre tör. Görcsbe rándult a gyomrom, amikor visszagondoltam az elmúlt évek eseményeire. A sok verésre, amit nevelőapámtól kaptam, és mindaz az elutasítás, amit nevelőanyámtól. Gyakran kiabálnak velem, megaláznak, nem vesznek figyelembe. Amikor mindez felgyülemlett, elkezdett égni a szemem, de nem sírok. Már nem.
Az első szünetben, amikor a legjobb barátnőimmel tudok lenni, úgy érzem, hogy vagyok valaki. Nem egy szürke egér, akit elnyom a tömeg, nem egy átlag tanuló, akinek nem megy a számolás és nem egy elfuserált kölyök. Így velük osztottam meg elsőként a tervem.

1. Tudjátok, Diandra és Tom. Még mindig bántanak. És napról napra rosszabb. Ez már nem a szokásos, hogy nem engednek szórakozni, fiúkra még csak gondolni se merjek és bezárnak a szobámba. Most már fenyegetnek – mondtam nekik, de elcsuklott a hangom.
2. Karina, jól vagy? – kérdezték szinte egymás szavába vágva.
3. Nem, az az igazság, hogy nem vagyok jól. De tudjátok, ma új életet kezdek. Minden más lesz.
4. Mégis mire készülsz? Ne menjen el az eszed. El akarsz szökni? És mi lesz velünk? Mi lesz az eddig megjárt utaddal? Mindent fel akarsz adni?
5. Ennél sokkal jobb. Nem fogok elszökni, ne aggódjatok. Egyszerűen eltüntetem a nevelőszüleimet a képből. Tudjátok, van ez az oldal a neten. Pontban éjfélkor jelenik meg. Ha elküldesz egy nevet, annak a pokolba száll a lelke. A Pokoli Kapcsolat – suttogtam a végén.
6. Badarság. Tudod, hogy mindig melletted állunk, de ugye ezt te sem veszed komolyan? Ilyen nem létezik.
7. Persze, mindig mellettem álltok, veszem észre… Menni fog nélkületek is nem kell aggódni, nem tántoríthattok el a célomtól – vágtam vissza savanyúan nekik. Összeszedtem a könyveimet és még csöngetés előtt elmasíroztam a következő órára.

A napom nem volt érdekes, nem is nagyon foglalkoztattak a tantárgyak. Őrülten vártam a pillanatot, amikor a vágyaim beteljesülnek. Csak legyen éjfél.
Délután hazaérve nevelőanyám, Diandra rikácsolása fogadott. A rémület végigszáguldott az ereimen, de gyorsan megnyugodtam, hiszen tudtam, nem sokáig kell ezt elviselnem. Megkezdtem az ebéd főzését, utána belefogtam a takarításba. A nappali asztalhoz indultam, ahol sörös dobozok, csikkek és szemét fogadott. Fogtam egy zsákot és próbáltam gyorsan eltüntetni mindent, mert még temérdek dolog várt rám. Munka közben az agyam kattogott, ordítottak a fejemben a hangok és hurrikánként söpörtek át a gondolataim egymás után. Nem tudtam koncentrálni, így az étel odakozmált. Ledermedten vártam, hogy mi fog következni. Feleszmélni se volt időm, mikor nevelőapám, Tom arcon vágott.

1. Hogy lehetsz ilyen semmirekellő? Még ez sem sikerült? Egy semmi vagy, érted? Felesleges vagy ennél a háznál. Húzzál fel a szobádba és meg se lássalak.

Megszeppentem. Nem tudtam megmukkanni se, egyszerűen elkotortam a szobámba. Persze a szitkozódás folytatódott.

1. Minek vettük magunkhoz ezt a gyereket!? Csak egy nyűg, hogy tűnne már el!

Nekiültem a házinak, de percenként az órára pislogtam. Ez a Pokoli Lány vajon tényleg létezik? Nem, nem bizonytalanodhatok el. Vár rám az élet, a buli, a fiúk, talán egy normális család. Lassan beesteledett, de még mindig nem szóltak hozzám. Ilyenkor szoktak leülni a tévé elé és bámulják a buta sorozataikat, olykor a focit. Mindketten alkoholisták, ez játszik a legnagyobb szerepet abban, hogy idáig jutottunk.
Pár perccel éjfél előtt sikerült az öreg számítógép elé kerülnöm, már csak a megfelelő pillanatra vártam. Tombolt bennem az adrenalin, izzadtam. Mikor éjfélt ütött a nagy óra az étkezőben tudtam, hogy itt az én időm. Betöltöttem az oldalt és remegő kézzel pötyögtem be a két nevet. Mielőtt elküldtem volna, megálltam egy percre. Biztos, hogy ezt akarom? Nincs más út? A szemem előtt lebegett az a szó, amit eddig elzártam jó mélyen. Gyilkos. Gyilkossá fogok válni? De ez csak egy másodpercnyi elmélázás volt, és már meg is nyomtam a gombot.
Hirtelen egy tisztáson találtam magam, ahol éppen alkonyodott. Egy tó partján ültem, melynek felszínét enyhe fuvallat fodrozta. Levelek hullottak a színes fákról, az egész olyan megnyugtató volt. Hirtelen észrevettem egy porcelánszépségű lányt, hosszú ébenfekete haja derekáig ért és égetően vörös szemeivel egyenesen engem bámult. Egy bábut nyújtott át, aminek piros cérna volt nyakára kötve.

1. A nevem Emma Ai, te hívtál. Ha kioldod a piros fonalat, kettőnk közt megköttetik a szerződés, és a bosszú tárgya azonnal a pokolra jut. Ám vigyázz! Cserébe meg kell fizetned érte nekem. A te lelked is a pokolra jut, kínok és szenvedés között fog bolyongani örökkön-örökké. Persze csak miután meghalsz. Így is akarod? A döntés a te kezedben van.

Valamikor azt tanították nekem, hogy bármit elérhetek az életben, küzdenem kell. Itt az alkalom. Gondolkodás nélkül kioldottam a fonalat, ami szertefoszlott és darabjai kirepültek a kezemből. Aztán lassan eljutottak az agyamig Emma szavai, kezdtem felfogni, hogy most a saját vesztembe rohantam. Meghűlt az ereimben a vér. Nem tudtam megszólalni, egyszerűen csak bámultam a tüzesen perzselő szemeibe. Nincs visszaút.

Orosz Réka 9.A - Móricz Zsigmond Gimnázium, Tiszakécske