Diákélet 2010-2011-es tanév

A 12. A osztály kirándulása Erdélyben

Azt hiszem, az egész 12/A osztály nevében mondhatom azt, hogy egy életre szóló élmény volt az az Erdélyben tett kirándulás, melyre 2010. márciusában került sor. A látottak, tapasztaltak minden téren meghatóak, elgondolkodtatóak és tanulságosak voltak. Arról, hogy mi is történt ezen a kiránduláson, a most következők fognak beszámolni.

Ezen felvázolandó történet úgy kezdődött, hogy Berszán Lajos atya, a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet líceum alapítója egy Tiszakécskén tartott rendezvény alkalmával meghívta a tiszakécskei Móricz Zsigmond Gimnázium tanulóit iskolájába. Akkor még nem is sejtettük, hogy az iskola vezetőségének választása ránk fog majd esni. Így egy év távlatából visszatekintve az, hogy hogyan és miért is döntöttek úgy, hogy osztályunk tegye tiszteletét a gyimesfelsőloki márciusi ünnepségen, feledésbe merült. Talán annak a nagy sikert arató, igényes március 15-ei előadásunknak köszönhettük, ami úgy belénk ivódott, hogy könnyűszerrel felidézhettük egy előadás erejéig.

Március 12-én hajnaltájt indultunk, busszal. Már nagyon kíváncsian vártuk, milyen is lesz odakint. A nagyon hosszú, egész napos utazás kimerített minket. Miután átléptük a Trianon utáni határokat, tanúi lehettünk egy olyan világnak, ahol talán csak méterek százai választják el a bádogtetejű palotát a hétköznapi kertes házaktól, vagy a romos, omladozó épületektől.

Utunkon először Torockót látogattuk meg. Az egykori bányászváros a Székelykő hármas csúcsa alatt éli mindennapjait. Ez az a község, ahol a nap minden reggel kétszer kel fel. Miután kiszálltunk a buszból és megcsodáltuk a természet eme alkotását, a falu Iparművészeti Múzeumát látogattuk meg. Egy nagyon kedves néni kalauzolt el minket a házában berendezett múzeumban. A kis otthonos községben mintha legalább ötven-hatvan évet visszaléptünk volna az időben. A göröngyös utakon hajtották az ökröket, itt-ott kutyák csaholtak. A múlt századot idéző képet mindössze egy-egy autó törte meg.

A Segesvárott lévő Petőfi síremléket már csak a közelgő nemzeti ünnep miatt sem hagyhattuk ki. A vaksötétben, lágyan szemerkélő esőben énekeltünk egy dalt és koszorúztuk meg az emlékművet, megemlékezvén a márciusi forradalom egyik nagy alakjáról.

Habár késő este érkeztünk meg, szívélyes fogadtatásban volt részünk. Vendéglátóink mindenben próbáltak kedvünkben járni. Mi sem unatkoztunk, ugyanis minden napra akadt valami kaland számunkra. Nem panaszkodhattunk az ellátásra sem, minden napra

Nagyszerű élményben volt részünk a befagyott Gyilkos-tónál is. A nagy hóban és a dermesztő hidegben még a felnőttek sem voltak restek, és legalább olyan elszántsággal vettek részt a kialakuló hócsatában, mint a fiatalok. Jól átfáztunk, de nagyon jól éreztük ott is magunkat. A tó még befagyott állapotában is szépnek bizonyult.

A Gyilkos-tó után a Békás-szorost látogattuk meg. Egy Alföldön felnövő ember számára az, ami a Békás-szoros, szavakkal leírhatatlan. A sziklafalak között kanyargó utak néhol kiegyenesedtek. Ahol pedig párszáz méteres egyenes vonal volt, szuveníreket árusító üzletek sorakoztak egymás mellett. A látványt fokozta az is, hogy a szorosban végig patak csorgadozott.

Többek között a parajdi sóbányába is eljutottunk. A bánya különböző makettekkel, szabadidős tevékenységekkel és nagy térrel várja az odalátogató gyógyulni akarókat, vagy kíváncsiskodókat.

Szabadidőnkben a helyi fiatalsággal barátkoztunk, és lázasan készültünk az előadásunkra, ugyanis a nemzeti ünnepünket a határokon túl ünneplő gyimesiek is szemtanúi lehettek szereplésünknek.  A helyieknek is, és a líceum diákjainak is tetszett a műsor.

Talán a legnagyobb hatással mégis az utolsó napok voltak számunkra. Egy idős bácsi révén megismerhettük milyen jó is lovas szánnal száguldani le, s fel a havas hegyoldalon. Ezek után még vendégül láttak egy finom kis „nassolásra” is, ugyanis a felesége – aki hasonlóan jóindulatú és kedves néni volt – a mi kis környéken tett utunk alatt szorgosan sütötte a nekünk szánt finomságokat.

Oda és vissza úton is kisebb városnéző kitérőket tettünk, hogy akár buszból, akár gyalog szemügyre vehessük Erdély híres-neves épületeit.
Összegezve a párnapos kalandot, és  az ott látottakat, talán egyhangúan kijelentheti az osztály, hogy a dermesztő hideg ellenére úgy éreztük magunkat, mint eddig, s talán ezután soha. Aki teheti, legalább egyszer, ha nem többször feltétlen el kell látogatnia hazánk ezen határon túlra eső részébe.

Dombi Mátyás (12.A)