Versek a dokumentum sorrendjében

1. Róth Katalin: Peti panasza

2. Róth Katalin: Peti álma

3. Laczfi János: Fenn

4. Erdős Virág: Dal az álomról

5. Erdős Virág: Pesti mese (részlet)

6. Tóth Krisztina: A Minotaurosz álma

7. Závada Péter: Vers a szerelemről és a matematikáról

8. Závada Péter: Pesti sampon

9. Jenei Gyula:Kép

10. Gáti Isván: Kirakat

11. Weöres Sándor: Hazatérés

12. Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú

13. Simon István: Mirza

14. Varró Dániel :Túl a Maszat hegyen

15. SZILÁGYI DOMONKOS :TRÉFÁS MESE

16. Juhász Gyula: Este az

17. Weöres Sándor: Újévi jókívánság

18. Kosztolányi Dezső: Karácsony

19. Békés Márta: TÁSKALELTÁR

20. Petőfi Sándor: Szeptember végén

21. József Attila: BETLEHEMI KIRÁLYOK

22. Ady Endre: A föl-földobott kő

23. Radnóti Miklós: Nem tudhatom

24. József Attila: Tél

25. Varró Dániel: E-mail

26. Tóth Krisztina: Brummogda

27. Szabó Lőrinc: Lóci meg a számok

Történelem zord hajnalán

nem volt napos és konyhalány...

Teríteni sosem kellett,

guggoltak az étel mellett!


Összecsattant két nagy kova,

szikra repült, mondd, na, hova?

Sárga fűre, friss szénára,

máglyába tett száraz fára!


Az ősember így csinálta;

tüzet rakott, körbejárta...

Fejét törte, arra jutott:

hosszú nyárson süt mamutot!


Fenyőmaggal fűszerezte,

vendéget is hívott este;

kézzel fogták a csontokat,

ős férfinép nem mosogat!!!


Na most figyelj, nálunk mi van?!?

Pohár, kanál az oviban...

...tányér mellett szép szalvéta,

kék vázában margaréta!


Beszélgetni itt nem szabad...

"Egyenesen, húzd ki magad!

ne csámcsogj, és késsel egyél,

a villádra krumplit tegyél!"


Megígérem, ha felnövök,

a környékre sosem jövök...

Tudják, akik jól ismernek:

beállok majd ősembernek!!!

Peti repülni szeretne,

no, de mivel is mehetne?

Tervet készít, pontról pontra,

ahogy papa régen mondta...


"Első lépés: helikopter.

De hisz rossz benne a stopper!

Vagy utazzak léghajóval?

Anya száján féltő sóhaj...


Menjek talán Jumbo Jet-tel?

Á! Arra nem ülne fel Eszter!

Azt állítja szomszéd Gergő:

Legtutibb a paplanernyő!


Nehéz bizony eldöntenem,

ezek közül melyik legyen."

Végül gondolt egy merészet,

s áttervezte az egészet:

"Ráveszem délután Szűcs Janót,

építsünk legóból űrhajót!"

Fenn a fák tetején

hóhalmok hevernek,

ezer kezük leér,

fehér kezük ernyedt.


Földről felgomolyog

a csatornák gőze,

rácsos fogsoron át

száll a levegőbe.


Az utcán, udvaron

fagy lép a nyomokban,

lába súlyosodik,

jég ijedten roppan.


Az utcalámpa most

izzad sűrű csöppet,

mely sisteregve hull,

lenn a hóba töpped.


Egy-egy ág enged a

beomló erőknek,

kevés hűvös pora

magasból aláleng,


rajtam deres kalap,

lépkedek a télben,

rengő párákkal a

helyem elcserélem.

Éjszaka van már,

csak a hold világít,

nesztelenül kúszik el a

fénykígyó az ágyig,


szuszog már a paplan is és

szendereg a párna,

köztük éli világát az

alvó ember álma,


felsiklik a vállára és

végigfut a mellén,

felgyűri a lepedőt és

letelepszik mellé,


átöleli, mint a szél egy

régi, nyári estén

édesanya tejkaramell

ízű, puha testét,


megmoccan,

most szárnya nő,

most meglibben az árnya,

lassan bontja tollait egy


óriás, tarka páva –

de

elég, ha egy pillanatra

kidugjuk a lábunk,

a paplan alól kiugrik és

elszalad az álmunk.

Egyszer volt, hol nem volt,

volt egyszer egy

bolygó.

 

Körbe-körbe forgott folyton-

folyvást, mint a

forgó.

 

Forgott némán, mint egy őrült

jégkoris a

kűrben

 

forgott bátran, mint a labda,

kint a hideg, lény

nem lakta

űrben.

 

*

 

Egyszer volt, hol nem volt,

volt egyszer egy

ország.

 

Szerették a lakói, mint

madarak a

morzsát.

 

Egy nap aztán kedvet kaptak,

közepébe fészket

raktak

 

nem ültek ott hiába:

fütyültek a

világra.

 

*

 

Egyszer volt, hol nem volt,

volt egyszer egy

város.

 

Nyáron kicsit büdi volt, de

télen viszont

sáros.

 

Lehetett ott jönni-menni,

szalvétából

fánkot enni

 

nem törődni semmi mással,

csak az idő-

változással

 

érdeklődni, merre mi van,

lődörögni kapuc-

niban

 

bámészkodni, aztán bután

szaladni a

troli után.

 

*

 

Egyszer volt, hol nem volt,

volt egyszer egy

ember.

 

Sok baja volt, de a szíve

tele szerelemmel.

 

Nem is búsult: ha már egyszer

megtalálta

párját

 

tetejébe pont a világ

legeslegszebb

lányát

 

kisétált a Nagykörútra,

leintett egy

taxit

 

azzal aztán épp időben

elérték a

lagzit.

Ismerős vagy nekem, mint levetett kesztyűnek a mozdulat.

Ahogy üresen is megállnak ujjai az asztalon.

Dobolsz bennem, mint kongó testben a figyelő tudat.

Hogy nem, egyáltalán, vagy hirtelen mégiscsak és nagyon.


Ismerős vagy pedig, mint lepkének az esti lámpaláz.

Vagy csonkolt akácnak üres járdán a lombzaj.

Körkörös alagút, szem-száj nélküli ház.

Honnan is kezdjem el. Tudnád folytatni onnan?


Volt egyszer, hol nem volt, volt a gyerekkor senkiföldje.

Telekiabált kert bokrai közt az úttalan éjszaka.

Később az álom is, csöndes, hókásás senkiföldje.

Az állandó telek fagyó, fölengedő, lehulló, összeálló évszaka.


Figyelj. Amit most elmesélek, kezdettől benned is kész.

Hosszú és járhatatlan is, mert így lett kitalálva.

Ne szakíts félbe majd, mint levetett kesztyűben a lebegő kéz.

Kanyargós lesz, sötét, mint a Minotaurosz álma.

Oly sok idő megy el formaságra,

az embernek nincsen is élettere.

Mint ez a gondolat a szótagszámba,

napjaidba, lám, nem férek bele.


Még a magányhoz is jóval több kell,

édeskevés tizenegy-két szótag.

A szerelem ritka prímszám, kettőnkkel

elsőre nem tűnik oszthatónak.


Nem vagyok én egy kimondott gépész,

ámbár lelkileg, ha bontok szárnyat,

jön, s keresztbe húz mindent az épész,

rideg törtjele a boldogságnak.


Nézd, egy kétváltozós egyenletben,

ha kivonod magad, úgy minden borul:

csak ülünk itt, mint két ismeretlen,

ix és ipszilon megoldatlanul.


De várj, feladnunk nem kell azonnal,

azt mondják, egyre tágabb lesz a tér,

s a mi életünk is, mint két vonal

a végtelenben talán összeér.


Kit kitettek, mint egy zárójelet,

ha írni nem is, számolni megtanul.

A végeredmény: maradnék veled,

én maradnék maradéktalanul.


Min egy nagy náthás orr, csepeg

a kőkút. Taknya fölbuzog.

Sár. Vonyító mínuszok.

 

Deák. Száz nikkel kisgyerek:

Demszky-pózna rengeteg.

Friss sebként tátong a Gödör.

Pultos lányt fejfájás gyötör.

 

Móricz. Borús ég. Ködpamacs.

Villamos csöng. Ásít a Match.

Délibáb, csalfa látomás:

egy munkás metróárkot ás?

 

Kálvin tér. Szitáló havak.

Járda-tetris: műkő, falap.

A közöny aszfaltozta lét

építi néma hostelét.

 

Moszkva tér. Hétköz. Napsütés.

Dreherrel kever snapszot és

sütőrumot a virradat

egy McDonald’s-boltív alatt.

 

Baross. Lágy szellő andalít.

Egy bágyadt éjjel-nappalit

épp légüresre fosztanak:

egy mindennapos mozzanat.

 

Úgy vont a beton szinte fáj.

Kovalens kötés: egy laza

sejtstruktúrába integrál.

Inkább otthon, de nem haza.

Oktogon. Felhők szűrte fény.

Napsáv a Cafék üvegén.

A sarkon barna hajszalon

mereng a bíbor hajnalon.

légypapírba ragadt délután,

múlt időben verdes hosszan,

emlékek hártyás szárnyai

megkötnek majd a ragacsban.


mozaikokra tört konyha:

fölsorolhatatlan részletek,

többes számban kalimpáló

mozdulat – fáradtan remeg.


mint időn ütött lyukak,

sok apró, fekete pörsenés

rugdalja elszántan a semmit,

végül minden elenyész.


elenyésznek a részletek,

a mozaikok is összetörnek,

fáradt szívünkben kitartóan

verdeső emlékek gyűlnek.


most is látom, ahogyan állsz

elmosódva, távoli időben

– sok színtelen kis pörsenés:

fölhólyagzott feledés egy képen.


és ott csüng még az égen a nap,

üres árnyékot vet a délután,

a hajad belelóg a nyárba,

kisimítom félszegen, sután.

Belülről nézem a kirakatot.

Vennék egy boldog utcát.

Csatangolni, bámulni akarok,

Zsebembe gyűrve újság.

Látni a maszatos üvegen át

Pincért és sok-sok asztalt.

Jobbra a lámpa, ha pirosra vált,

Sóhajt a szürke aszfalt.

Színésznőn tenyérnyi napszemüveg,

Kezében nyurga póráz.

Könnyes a megcélzott falfelület,

Szaglik a "Női Fodrász".



Belülről nézem a kirakatot.

Lehetne Bécs vagy Prága.

Templomok, boltok és hivatalok.

Kinézve minden drága.

Bezárnak. Tűröm, és kifakadok.

Dörmögök föl-le járva.

Kívülről nézik a kirakatot.

Forgatom: Nyitva / Zárva.

Tanárok, művészek, cicababák

Látják a sok szép könyvet.

Bámulnak engem az üvegen át.

Nekik se sokkal könnyebb

Anyám szemében kapzsi féltés.

Apám szemében görbe vád --

hogy megjöttem, fölhozta mégis

a legvénebb üveg borát.


Kutyánk bőrbeteg és öreg már,

csupa csont... nézni siralom.

Nemsokára, tudom, elássák

a lucernás domboldalon.


Vacsorázunk. Pár szó -- és csönd lesz.

És az a csönd úgy kiabál.

Mintha az étel sótlan volna,

mikor pupozva van a tál.


Rámnéz anyám, rámnéz apám is:

Nem az van itt már, aki volt?

És fönn az égen, úgy mint régen,

rostokol a nagybajszu Hold.


Annyit játszottunk a kutyánkkal

együtt, mind vad imposztorok!

Most, hogyha fejét megsimítom,

végigvonaglik és morog.


Miért nem tudunk már örülni,

ha étel és bor oly remek?

Miért vagyunk mi mind a Földön

olyan örök idegenek?


Miért nem tudok sírni, bőgni,

hogy megvénül anyám-apám

anélkül, hogy megsimogatnám

az arcukat, mint hajdanán?


Három holt idegent takar majd

a borostyános kriptabolt.

És fönn az égen, úgy mint régen,

rostokol a nagybajszu Hold.

Ahogy első gazdája hívta,

mi is csak így becéztük: Mirza.

Sejtelmünk se volt, mit jelent a szó,

mit magával hozott a kiscsikó,

mikor egy tavaszi vásár után

udvarunkba vezette apám.


Mirza, Mirza... mint rejtelmes talány

csendült a szó nagyanya ajakán.

Sehogy se akart békülni vele,

aztán ráhagyta: ,,Egye a fene

ezt a bolondos, furcsa szót."

S így hívta ő is a kiscsikót,


kinek deszkából tákolt kaloda

volt istállónkban külön otthona.

Nappal persze ficánkolt nagyon,

játszott a tyúkokkal az udvaron.

Nyihított, dobbantott, majd megszaladt,

űzte a bugó szarvasbogarat.


Nagyanyát leste: ölbe fát ha vitt,

hát elkísérte a konyhába is.

Meglátta és kiáltott sikítva:

"Hej, de megijesztettél, te Mirza!"

S ráveregetve a kampós nyakra,

kockacukorral kicsalogatta.


Vasárnap, ha ballagott misére,

lányok között a csikó kisérte.

Kert alól, ha paprikát hozott,

mögötte Mirza ugrándozott

s selymes füvön, petrencék között,

így szerzett nagyanyának örömöt.


Örömöt, kedvet... Aztán egy napon

ebédnél így szólt apám: eladom,

sok az adó, lassan a sírba visz,

és télire majd kell a csizma is.

Ült némán a megrémült család,

mindenki letette a kanalát.


S kinek neve talány maradt, titok,

elvezették a kedves kiscsikót.

Áthajolva a pudvás kapufán,

nézte a távozót még nagyanyám,

és halkan suttogta, szepegte sírva,

mint legszebb szót a földön: Mirza, Mirza.

Egy verőfényes szerda reggel

(Vagy péntek volt? Már nem tudom)

Hősünk a többi kisgyerekkel

Focizgatott az udvaron.

Egyszer csak elgurult a laszta,

S hősünk utána lett szalasztva:

„Van egy ugrásod, Muhikám",

S ő szökkent, mint egy mohikán,

A labdát üldözőbe vette,

Szökellt utána és szaladt,

Csúszdákon, mászókák alatt,

Mérleghintákon át követte,

És az gurult csak üldözött

Vadként a játékok között.

 

A labda (mert hogy igazából

Mégiscsak arról volna szó –

Szólj rám, ha eltérnék a tárgytól,

Te sok kis nyájas olvasó),

Szóval – legyünk már túl a lasztán –

Az csak gurult, gurult, és aztán

Megunt gurulni, és megállt.

Kifújta Andrisunk magát,

Mert elfogyott szusz és lehellet

(Régen futott ilyen sokat),

Aztán fölnézett, és nocsak,

Egy kislány állt a labda mellett,

Ki, megvallva az igazat,

Csupa kosz volt, csupa maszat.

 

Hősünk a lasztit hajkurászva

Most látta csak, hová került:

Az udvar legmesszibb zugába,

Ott állt a kislány. Eddig ült.

Nem padon, hintán, falovacskán –

Egy bokor ágán. Azon aztán

Csak idedűl és odadűl,

Hintázik rajta egyedül.

Egyedül, ahogy most is ott állt,

Nem játszott senki se vele,

Mert arca, térde, tenyere

Piszkosabb volt a megszokottnál,

És ezért (láttunk már ilyet)

Csúfolták őt a többiek.


 „Szia! Úgy hívnak, hogy Johanna.

Maszat Johanna", szólt a lány

(És egy gödröcske nyílt ki nyomba

Az arca egyik oldalán),

„Téged hogy hívnak?" „Muhi Andris",

Szólt Andris, s hozzátette azt is:

„Leszel a barátom?" „Leszek."

 Mondja egyszer édesapám:

-- Hallod, fiam,Péter!

Kifogyott már

a padláson a jó kolbászétel,

rakj szekérre két pár ökröt,

s fogj be négy zsák lisztet,

eredj vélük a malomba,

s hoztok, amit visztek!

 

Én a széna- hányó villát

két marokra kaptam,

az ökröket sürge-fürgén

szekérkasba raktam,

befogtam a négy zsák lisztet,

s: -- Gyű te! hojszra!csára!

Oly igaz, mint hogy a nevem

Bokorugró Sára.

 

Pali molnár ül a parton,

s mint a szeszgyár,

  úgy pipál.

Ráköszönök: -- Szép jó estét

fényes délben, Senki Pál!

A minap még  itten láttam,

-- hová lett a malma?

Egykettőre megkerítse

élve avagy halva!

 

Mondja erre: -- Biz a malom meghűlt

a sok víztől, reggel-este,

éjjel-nappal

köhécsel meg prüszköl,

láza is van, s mint egy dézsa,

földagadt az orra;

-- elment tán a korcsomába

egy kis forralt borra.

 

 Indulnék, de jön a malom szembe:

hát hóttrészeg!

S azt rikoltja:-- Itt se vagyok,

megyek és eprészek!

 

Úgy elszaladt, hanyatt-homlok,

kecskebukát vetve,

mintha várná az oldalban

eprészni a medve.

 

Uccu, én se voltam lusta,

a hátára szöktem,

fölzabláztam-kantároztam,

aztán --köd előttem,

köd utánam, elnyargaltunk,

s hogy megtértünk este,

Pali molnár pipált még

 s a csillagokat leste.

 

Az ám, de a két pár ökör!

s hol a négy zsák lisztem? --

Elmentek volt megfürödni

lenn a patakvízben,

arra úszott épp egy apró

szivárványos ökle,

s bendőjében eltűnt a liszt

s apám két pár ökre.

 

 A molnárnak fájt a foga

egy kis szekér húsra,

nosza, nyomban leütötte,

aztán meg is nyúzta,

nyársra húzta, megsütötte,

istenesen beevett!

Mondta is, hogy nem kóstolt még

ilyen finom szekeret.

 

Mit tehettem? hazamentem,

Édesapám várt már:  -- Hát te, fiam,

Ugyanbiza hol a sújba jártál? --

 

Elmeséltem, hogy volt, mint volt,

ő meg nagyot nevetett, s úgy megdicsért,

majd letépte kétfelől a fülemet.

Az alkony kéken hamvazó ködében

most térnek nyugovóra mind a házak,

a csöndbe bámulnak komoly fehéren,

s tetőiket lehúzza az alázat.


Az ablakok kis, vaksi fénnyel égnek,

– öreg parasztok néznek így az éjbe –

és lecsukódnak jó korán e fények,

s virraszt tovább az udvar jegenyéje.


Mint régi csősz, dúdolgat egymagában,

s a csillagokba nyújtózik didergőn,

alatta boldogabb a tyúkok álma,


s ha elszundít, hát ő is egy az erdőn.

Az országút elindul bandukolva

az éjszakában, tornyokat keresve,

fáradt utast és aranypénzt a porba,

s egyszer csak eltűnik a végtelenbe.

Pulyka mellé, malac körme

liba lába, csőre –

Mit kívánjak mindnyájunknak

az új esztendőre?


Tiszta ötös bizonyítványt*,

tiszta nyakat, mancsot

nyárra labdát, fürdőruhát,

télre jó bakancsot.

Tavaszra sok rigófüttyöt,

hóvirág harangját,

őszre fehér új kenyeret,


diót, szőlőt, almát.

A fiúknak pléh harisnyát,

ördögbőr nadrágot,

a lányoknak tűt és cérnát,

ha mégis kivásott.


Hétköznapra erőt, munkát,

ünnepre parádét,

kéményfüstben disznósonkát,

zsebbe csokoládét.


Trombitázó, harsonázó,

gurgulázó gégét,

vedd az éneket a szádba,

ne ceruza végét.


Teljék be a kívánságunk,

mint vízzel a teknő,

mint negyvennyolc kecske lába

százkilencvenkettő.

 

tankönyv? csak a borítója

(én semmit sem tudok róla,

hova lett a tudomány,

engem nem bánt e hiány)

egy töküres tolltartó,

(pisztolytoknak volna jó)

tartógumik felszaggatva,

(engem ezért ne nyaggass ma)

hetvenhárom szamárfül

nyolc füzeten legbelül,

kitört ceruzahegyek,

kilenc, hogy pontos legyek,

radír, mit körző átdöfött,

találhatsz belőle ötöt,

szétkaratézott vonalzó,

órán játszott torpedó,

na meg három rágó ára,

szögmérő, de ripityára,

matchboxfelni repedten,

(nahát, ezt hogy kerestem!)

visszakapott visszajáró,

pulóver a visszájáró',

sonkáskenyér, érintetlen,

(asszem aszondtam megettem)

almacsutka, már penészes,

(kérlek szért se légy mérges)

széjjelolvadt tejcsoki,

(veszni hagytam, tök ciki)

egy fel nem használt puska,

meg hogy csíp engem a Zsuska,

egy ragasztó széjjelkenve,

meg hogy nem volt leckém keddre,

meg egy háttal kezdett mondat,

meg, hogy elmarad a szombat,

nahát, ilyet már kilátott,

még az intő is elázott,

hogy nem hoztam füzetet,

meg az a sok üzenet...

Hát, arról szól valahány,

hogy a gyermekük trehány.

Hanyag lennék, rágalom!

Cipelem a hátamon.

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,

Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,

De látod amottan a téli világot?

Már hó takará el a bérci tetőt.


Még ifju szivemben a lángsugarú nyár

S még benne virít az egész kikelet,

De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,

A tél dere már megüté fejemet.


Elhull a virág, eliramlik az élet…

Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!

Ki most fejedet kebelemre tevéd le,

Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?


Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre

Könnyezve borítasz-e szemfödelet?

S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,

Hogy elhagyod érte az én nevemet?


Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,

Fejfámra sötét lobogóul akaszd,

Én feljövök érte a síri világból

Az éj közepén, s oda leviszem azt,


Letörleni véle könyűimet érted,

Ki könnyeden elfeledéd hivedet,

S e szív sebeit bekötözni, ki téged

Még akkor is, ott is, örökre szeret!

Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!

Három király mi vagyunk.

Lángos csillag állt felettünk,

gyalog jöttünk, mert siettünk,

kis juhocska mondta — biztos

itt lakik a Jézus Krisztus.

Menyhárt király a nevem.

Segíts, édes Istenem!


Istenfia, jónapot, jónapot!

Nem vagyunk mi vén papok.

Úgy hallottuk, megszülettél,

szegények királya lettél.

Benéztünk hát kicsit hozzád,

Üdvösségünk, égi ország!

Gáspár volnék, afféle

földi király személye.


Adjonisten, Megváltó, Megváltó!

Jöttünk meleg országból.

Főtt kolbászunk mind elfogyott,

fényes csizmánk is megrogyott,

hoztunk aranyat hat marékkal,

tömjént egész vasfazékkal.

Én vagyok a Boldizsár,

Aki szerecseny király.


Irul-pirul Mária, Mária,

boldogságos kis mama.

Hulló könnye záporán át

alig látja Jézuskáját.

A sok pásztor mind muzsikál.

Meg is kéne szoptatni már.

Kedves három királyok,

jóéjszakát kívánok!

Hát el vagyok egészen andalodva,

és gyönge szívem, ímé, reszketeg,

mióta éjjelente, hajnalonta

veled titokban ímélezgetek.


Nem kell megszólítás, se semmi cécó,

és az se baj, ha nincsen ékezet,

csak kebelembe vésődjék e négy szó,

hogy: Önnek új levele érkezett!


Az egész világ egy linkgyűjtemény,

az emberek, a tárgyak benne linkek,

bárhova kattintok, te tűnsz elém,

te vagy felvillanó websiteja mindnek.


Te dobogsz bennem, mint versben a metrum.

Föltettem háttérnek a képedet,

s míg körülöttünk szikrázik a chat room,

látlak, miközben vakon gépelek.


Hiába nem láttalak még, az embert,

ha minden betűd mégis eleven,

ha érezlek, mint kisujjam az entert,

van nulladik látásra szerelem?

Fáradtan rakodtam le. Lóci

épp aludni ment, toll, füzet

s könyv feküdt mellette. – Ma este

mesélsz, ugye? – örvendezett.

– Ej! – De! – Nem. – Apu! – Nincs időm. –

Azt

a Szun Vu Kung majomkirályt! –

– Ugyan már, az száz oldal. – Akkor

kurtábbat… – addig kunyorált

s alkudozott, mig belementem:

– Hát jól van, játsszunk valamit,

csak ne soká. – Ő ágyba bujt s én

csüggedten folytattam: – De mit? –

– Az ám: mit? – vette át a szót ő

vidáman, s elhelyezkedett,

én meg sóhajtva mellé ültem,

útálva az életemet,

útálva a mát, amely elmult,

és ami jön, a holnapot,

az örök játékot, amelynek

neve kenyéradó robot

s amely precíz s okos lehet, de

rég nincsenek tündérei…

S a gyerek szólt: – Apu, tudod, mit?

Taníts meg engem osztani. –

– Osztani? – Igen. – És a játék? –

– Ez a játék. – Te, mi bajod? –

néztem rá gyanakodva. – Semmi,

csak hát jó volna tudni, hogy

például 865-ben

hányszor van meg a 15,

mert, mondom neked, hogy titok van

mindenféle számok között.–

– S ez érdekelne? – Hogyne, – mondta

Lóci, – mese ez, igazi,

titok, és mint a keresztrejtvényt,

ezt is meg lehet fejteni.

– Meg lehet! hogyne! – kaptam észbe –

mint a keresztrejtvényt, igen! –

S elővettük a számtankönyvet

és egyszerre tündérien

izgalmas lett a téli este

és körénk szállt a túlvilág:

számok nőttek elő a földből

és bujkáltak egymáson át,

szám-törpék, -óriások, -erdők,

önműködő varázslatok,

s mi, mint két vadölő detektív,

fejtettük, gyilkoltuk a sok

titkot, csodát, az iskolában

még ismeretlen tizedes-

törteket mind kiszámítottuk

s úgy találtuk, hogy érdekes,

minden érdekes a világon

s a tündér nem fogy ki soha…

Féltízig eltartott a játék,

aztán Lóci ásitva a

fal felé fordult. – Köszönöm, hogy

meséltél, apu! – mondta még

és elaludt… Szerettem volna

belülről látni a fejét.